Szeretünk szurkolni a gyerekeknek akkor is, ha alul maradnak egy-egy mérkőzésen, de még jobban szeretünk szurkolni ha, nyernek! Ilyenkor sokkal hangosabbak vagyunk és fülig ér a szánk, és természetesen ilyenkor vagyunk a legbüszkébbek!
Márpedig most nagyon büszkék vagyunk mind a gyerekeinkre mind pedig magunkra. Azért lássuk be, nem olyan felemelő érzés mínusz 12 fokban a pálya mellett állni és nem olyan szórakoztató ugyan ilyen hőmérséklet mellett a pályán keményen dolgozni. De mi (és most itt mindenkire gondolok, aki egyszer is volt hajnali vagy esti edzésen, télvíz idején) ott vagyunk, csináljuk és mosolygunk, még ha az a mosoly csak az arcunkra fagyott is.
Attila bácsi csak somolyog, pacsizik, benéz a sisak alá és dicsér. Nyugtatja a gyerekeket miközben lassan árkot sétál a kispad előtt. A lelátón csend honol, a szülők visszafogottan szurkolnak ugyan, de látszik rajtuk, hogy nem hisznek a szemüknek.
Nincs hiba! Mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga, nem csak tudja, de teszi is.
Letelik az utolsó perc is, a közönség tombol, a kispadon ülők berontanak a pályára és örülnek, nagyon örülnek. Perül a cukor, csoki, mert megérdemlik.
Meghozta a gyümölcsét a befektetett rengeteg idő és tanulás:
You must be logged in to post a comment.