Régi, rutinos edzőtáborozó vagyok, annak ellenére, hogy soha 10 métert nem futottam még összesen ezekben a remek táborokban. Ráadásul Sátoraljaújhelyen egészen jól ismerem a járást. Itt nincsenek távolságok, cipelnem sem kell már semmit, leszámítva a fotós cuccomat, de azért mára már ebben is elég komoly rutint szereztem.

Éppen ezért vagy ebből kifolyólag, roppant meglepő, hogy két kanál leves között képes vagyok elszunnyadni egy pillanatra. Egészen érthetetlen! Főleg úgy, hogy a mellettem ebédelő szülő kicsit horkol evés közben.

Ehhez képest ez a több tucatnyi gyerek – mit gyerek? Energiagombóc! – megállás nélkül, fennhangon üvöltve rohangál a parkban, a mászófalon, a jégpályán, napi 3-4-5 órányi intenzív edzés után. Nem látok a sarokban ücsörgő, békésen olvasgató, csendes gyerekeket sehol. Viszont hordákba verődött labdázó kék pólósok tömegét este 8-kor az épület előtt állandóan.

Ülök a laptop mögött – várok a gépre és csendben szunnyadok reggel 9-kor – és azon gondolkozom, hogy az erőnlétük valami számomra teljesen ismeretlen okból, egészen rendben van.

Mivel Lina új színt hozott a csapat életébe, az erőviszonyok is kiegyenlítődtek a gyerekek között. Aki eddig azt hitte, hogy mily remekül tud korizni, annak bizony szembesülnie kellett vele, hogy a műkoris gyakorlatok bizony nem mennek vagy csak közel sem úgy, mint azt a promóció mutatja. Így most senki nem elég jó és mindenki újat tanul. Ismét nyitott a helyosztó és mindenki (hogy is fogalmazott Judit?) barát-haver.

Szóval zajlunk és készülünk. Fel csak a gyerekek, mi a következő másfél órára. Tovább most nem terjedünk.

És ahogy a testvérem fogalmazott egyszer régen: “este elterülünk, mint a Punok”.